Élt egyszer a Zöld folyó innenső oldalán egy kisfiú, akit Andreasnak hívtak. Egy kicsi faházban lakott szüleivel. Andreas feladata volt, hogy minden nap kihajtsa a legelőre a bárányokat, melyeket édesapja nevelt. Ezen a csodás reggelen sem történt ez másként. Andreas nagyon szerette ezt a munkát, mert amíg a juhok legeltek, neki rengeteg ideje maradt a  ropogós zöld fűben heverészni vagy éppen kergetni a  mezei pillangókat. Megkereste szokott kis helyét, majd leterítette kabátját és leheveredett a  földre. A bárányok nyakában lévő csengettyűk ritmikusan csilingeltek, s ez a dallam mély álomba ringatta a fiút. 

Hirtelen a folyóparton találta magát. A víz csöndesen hömpölygött medrében, az ártéri erdő madarai vígan fütyörésztek a lombok között. Nem sokkal messzebb Andreas egy csónakot pillantott meg a homokban. 

-Nahát, vajon kié lehet? -álmélkodott a fiú. Tudomása szerint senki sem lakott rajtuk kívül a folyónak ezen az oldalán. Még most is fülébe csengtek apja szavai:

"-Soha ne menj át a folyó túloldalára!"

Andreas soha sem kételkedett édesapja szavaiban és nem is kérdezte miért nem szabad átmennie. Ezúttal azonban valamiféle megmagyarázhatatlan kíváncsiság kerítette hatalmába, s gondolkodás nélkül a csónakba ugrott, felkapta az evezőlapátokat és vízre szállt. Néhány percen belül meg is érkezett a folyó másik oldalára és kihúzta a partra a csónakot. Az erdő sűrű volt, de madárdal nem hallatszott sehonnan sem. Ahogy szemlélődött, egy kicsiny ösvényt pillantott meg a bokrok között. Elindult hát rajta... Ahogy ment egyre beljebb az erdőbe, valamiféle furcsa érzés fogta el, hogy talán mégsem kellene itt lennie, de ha már eddig eljött, bizony a végére jár a dolognak. Ritkulni kezdtek a fák, s hirtelen éles ricsaj csapta meg a fülét. Óvatosan kitekintett a levelek mögül és két veszekedő gyereket pillantott meg.

-Azonnal add vissza a botomat!-üvöltötte a fiú a kislánynak.

-Ugyan miért adnám vissza, úgyse fogunk itt egy árva halat sem, azokat is elátkozta a tündér!

Andreas nem győzött álmélkodni, vajon miféle átokról beszélnek?

A két gyerek odébbállt és ekkor elindult a többi hang irányába. Egy aprócska falut pillantott meg,mely egy teljesen összekuszált képet rajzolt elé. Bábeli zűrzavar volt ez. Mindenki jött-ment és folyamatosan kiabált. Veszekedtek.

Láthatóan semmiféle egyetértés nem volt az emberek között, de ami még ennél is furcsább volt, arra csak most lett igazán figyelmes a fiú. Nem voltak színek. Minden és mindenki szürke volt. Nem voltak virágok,  s a fák lombjai, a házak, az emberek is szürkék voltak.

-Vajon mi történhetett velük?- kérdezte félhangosan a fiú magától.

Ekkor egy finom, puha kéz érintette meg a  vállát. Andreas nem mert hátrafordulni, hogy megnézze ki az, de a hang tulajdonosa beszélni kezdett:

-Tudom ki vagy fiú, már vártlak! Édesapád nem akarta, hogy megtudd az igazságot, amíg nem vagy elég nagy hozzá, de az idő eljött és most elmondom neked. Egy napon talán pont te fogsz segíteni ezeknek az embereknek. Andreas lábai remegni kezdtek, de egyúttal mélységes nyugalom szállta meg a szavak hallatán. 

A Folyótündér vagyok. Ezek az emberek egykor békében éltek egymással, ugyanúgy szerették egymást és tették a dolgukat, ahogyan te és a családod. Mindnyájan ott éltek ahol most ti, a folyó másik oldalán. Ám szépen lassan mindenki elkezdett csak saját magával törődni, nem tisztelve sem a fákat, növényeket, sem pedig az állatokat és egymást sem. Sokáig vártam, hogy a helyzet majd megváltozik, nem akartam közbeavatkozni, de egy napon már nem bírtam tovább nézni, ahogyan kizsákmányolják a folyót, kivágják a fákat és nem szeretik tulajdon családtagjaikat sem. Elűztem hát őket a túlpartra, megfosztottam őket az örömtől és a színektől. Meg kell tanulniuk újra szeretni és értékelni azt, amijük egykor megvolt. Egy napon talán majd a segítségükre lehetsz!

A fiú most már látni akarta a tündért, így hirtelen megfordult de az egy szempillantás alatt köddé vált. Andreas szája tátva maradt a csodálkozástól. Egy utolsó pillantást vetett még a  szürke falura és sebesen futni kezdett vissza a csónakhoz. Lélekszakadva evezett, majd kiugrott a csónakból és szaladt a réten bárányait hátrahagyva édesapjához.

-Apám! Apám!

A fiú sírva borult az apja nyakába. Sosem mondtad, hogy így élnek az emberek odaát!

-Látod fiam, ezt nem akartam, hogy lásd de most, hogy már tudod, segítened kell nekik!

-Dehát hogyan tudnék nekik segíteni? - kérdezte a fiú kétségbeesve.

-Tudni fogod, amikor eljön az ideje.

Ekkor Andreas hirtelen felriadt a furcsa álomból. Szétnézett. A bárányok vidáman legelésztek a virágos réten, s egy pillangó az orrára szállt. Farkasszemet néztek.

-Vajon mindezt csak álmodtam?

-Tényleg?