Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaerdő.

Ennek az erdőnek az volt a különlegessége, hogy minden napnyugtakor életre kelt. Amikor Napfivér lebukott a horizonton, arany-vörös fényei varázsszikrákkal lobbantották lángra az életet. Különös hely volt ez.

Az erdő fái mind-mind barátságban éltek egymással, harmóniában a körülöttük levő világgal. A juharfák csodálták a fenyők zöld susogását, s a nyárfák sem bántották a tölgyet, ha nem zizegtek olyan pergőn és élesen leveleik. 

Az állatok minden este előbújtak rejtekhelyeikről és vidáman üdvözölték egymást. Tudták, mindennek helye és rendelt ideje van. Tették a dolgukat. Rend volt és béke. Egész-ség.

Minden hajnalban, amikor az aggastyán, bölcs szarvas apó elbőgte magát, az összes fa és állat felsorakozott a reggeli tornához. Rigótestvér füttyszóval vezényelte a gyakorlatokat.

Szélúrfi is besegített.

Lágyan ringtak még a fák legvaskosabb ágai is, miközben a pacsirták az erdő dalát énekelték.

Így telt el minden reggel, s minden óra a legnagyobb egyetértésben.

Történt egyszer, egy szép, napsugaras őszi napon, hogy a tengerszem mellett álló kőris kicsit közelebb hajolt a víztükörhöz, s megpillantva benne magát, hirtelen felkiáltott meglepetésében:

-Nahát, hogy én milyen szép és csodálatos vagyok, sokkal szebb mint bármelyikőtök!

Szerelmesen nézte magát elbódulva saját fényétől. 

Ezután minden reggel beletekintett a feszített víztükörbe, s egyre több időt töltött önmaga csodálatával. Már a reggeli tornákon sem vett részt és nem beszélgetett senkivel. Hiába szállt rá izmos ágaira Huhu a bagoly, hogy megsimogassa, a pökhendi kőris nem kért többé senkiből. Az évek haladtak és az erdő fái szomorúan tekintettek Kőrisre, aki a saját útját járta.

 Telt-múlt az idő és egy reggel Kőris leveleinek fénye fakulni kezdett, pedig nyár derekán járt az idő. Furcsa fájdalom járta át bal alsó, vaskosabb ágát. Aggodalommal nézett végig törzsén, de semmi nyomát nem látta változásnak, így tovább folytatta önmaga csodálatát.  Egy nap arra járt a róka, s szeretettel üdvözölte Kőrist:

-Szervusz Kőris! Hogy érzed magad ezen a kellemes nyári napon? Kőris rá sem pillantott a rókára, csak mogorván ráförmedt:

-Hát nem látod, hogy sokkal fontosabb dolgom is van, mint hogy veled diskuráljak? Hagyj engem békén, most Én vagyok saját magam dolga-s azzal tovább csodálta képmását.

Róka lehangoltan eloldalgott, de nem magát, hanem Kőrist sajnálta. Aggasztó dolgot látott ugyanis, amire nem volt magyarázat. Kőris levelei megcsappantak, ágai elvékonyodtak. Teltek-múltak a hetek hónapok és az élőlények lassan elfogadták Kőris döntését, de a rókát nem hagyták nyugodni a vészjósló jelek. 

- Beszélnem kell Kőrissel, mert nagyon rossz úton jár-gondolta, s nemsokára összecsődítette állattársait és elhatározták meglátogatják Kőrist. Elindultak hát mind együtt, útravalóul szeretetet, együttérzést és támogatást csomagolva. Elérkeztek a tengerszemhez, s megpillantották Kőrist, ám ami a szemük elé tárult, álmaikban sem gondolták. 

Kőris ott meredt szinte csupaszon, levél nélkül. Valaha izmos ágai elsorvadva, segítségért remegve nyúltak az égig, s színük sötétszürkévé vált.

- Orvost! Azonnal! – kiáltotta a róka, s galambanyó szárnysuhogva repült a doktorért.

- Mi történt veled Kőris? – kérdezte a medve, s megpróbálta megölelni a fát. Kőris felszisszent:

Ne érj hozzám medve, mert nagyon fáj ez nekem.  Erre a medve tenyereibe pillantott és ijedten konstatálta, hogy Kőris faháncsai hevernek benne.

Néma csend borult az erdőre hirtelen. Mély, fojtogató csönd volt ez, melyet egy apró zaj tört meg:

-Csipp-csöpp…

Az állatok fejüket lehajtva, megrendülve álltak és amikor felnéztek, látták, hogy Kőris könnyezik.

Elhaló hangon, rekedten szólalt meg:

-Ne haragudjatok drága barátaim, hogy ilyen kegyetlen voltam hozzátok! Nem hogy titeket, de azt sem vettem észre, hogy beteg vagyok. Tudjátok, ma értettem meg, hogy nem jó egyedül. Mindenkit elmartam magam mellől. Kiszakadtam az egységből és kétségek közé kerültem. A testemet kukacok rágják, mert nem szerettelek benneteket és magamat sem. Azt hittem a csoda és a boldogság kívül van, de nagyon rossz helyen keresgéltem. A szeretet etet.  Én éhen haltam. 

Bocsássatok meg nekem. 

Hirtelen szárnysuhogás hallatszott: megérkezett harkálydoktor.

-Azonnal megvizsgálom!- kiáltotta tiltakozást nem tűrő hangon, majd kopogtatni kezdte Kőris elgyötört, porló ágait.

Kőris sokszor felszisszent, fájt neki. A végét járta.

Az állatok szeretettel vegyes aggodalommal nézték kőrist és várták harkály doktor diagnózisát. Néhány óra múlva a kopogtatás megszűnt és kőris elgyötörten rogyott össze. Harkály doktor előlépett és komoly hangon kezdte: 

Kedves Barátaim! Minden tőlem telhetőt megtettem Kőrisért. Felkutattam testében az élősködőket és megszabadítottam tőlük, de az állapota válságos. Mivel évek óta egyetlen egyszer sem engedte, hogy közelébe jöjjek és megvizsgáljam, Kőrisen elhatalmasodott egy betegség. Az idő dönti el, életben marad-e. Most pihennie kell. Az állatok egész éjszaka Kőris mellett maradtak, friss gyantával kenegetve sebeit.

A nap felkélt, majd újra lebukott. Így ment ez 3 nap és 3 éjjel.

A 4. napon egy hangra lettek figyelmesek. Kőris volt az.

-Bocsássatok meg és én is megbocsájtok magamnak. Szeretnék visszatérni hozzátok. Egységben, egészségben létezni Veletek itt, ebben a csodálatos erdőben. Visszafogadnátok magatok közé?

Az állatok egymásra néztek és egyszerre ölelték át Kőrist. Boldog volt, mint még soha. Ezután napról-napra jobban lett, s friss új hajtások jelentek meg ágain. Visszatért belé az élet, mert ő is visszatért oda, ahova mindig is tartozott. 

Csodálatos gyógyulás volt ez egy csodálatos helyen.